Hiba - vagy lehetőség?

2021.01.13

Miért félünk hibázni? Mi lenne ha mostantól úgy tekintenénk a hibáinkra, mint lehetőségekre, hogy általuk valamit jobban megértsünk, elsajátítsunk? 

Youtube-on láttam egy filmet a minap, Shirley MacLaine főszereplésével, egy igazán könnyed, kedves történetről szól, igazi feltöltődés lehet ha le akarunk kapcsolódni kis időre a külvilágról. Az utolsó szó a film címe, és egy idős hölgy és fiatal lány barátságának kibontakozását követi nyomon a történet.

Van egy jelenet, ahol a következő szavak hangzanak el: 

-Tudod, ha adhatnék a lányomnak a mai eszemmel egy tanácsot, mi lenne az? 

- kis hatásszünet - Megmondom. Pofára kell esni. Hibázni. Ordas nagy bakot kell lőni. Hiszen a hibákban van a tudás.

M. Scott Peck pszichiáter-író a Járatlan út című könyvében már az első oldalakon leszögezi álláspontját miszerint: "Az emberi ideg- és elmebetegségek elsőrendű oka éppen a problémák és a szenvedés elkerülésére való hajlam. Mivel ez a hajlam bizonyos mértékig mindannyiunkban jelen van, megfelelő mértékben mindannyian betegek is vagyunk: egyetlen ember elméje sem maradéktalanul egészséges. (...) Ám a pótmegoldás végül is fájdalmasabb lesz, mint azok a fájdalmak, amelyek elkerülése szülte őket..."

Az emberi élet velejárója az, hogy problémáink -vagy ahogy jobban szeretem nevezni-feladataink vannak, és mivel senki sem kapott születésekor egy mindenre kiterjedő kézikönyvet azt illetően, hogy mikor mi a jó megoldás, döntés vagy választás, így könnyen belecsúszhatunk hibákba. Ami teljesen normális, mégpedig azért, mert emberek vagyunk. 

Nem gondolom, hogy bárki is szánt szándékkal lépne arra az útra, mely aztán hibák forrásává válik, 

azt tapasztalom, hogy az esetek túlnyomó részében a célunk éppen az ellenkezője. A mindenkori legjobb tudásunkkal éljük a mindennapjainkat és ha előre tudnánk, hogy egy bizonyos cselekedet tévútra visz minket, biztosan átgondolnánk kétszer is, hogy mit is tegyünk. 

Ha megtörtént a hiba, teljesen felesleges a szellemi és lelki energiánkat arra áldozni, hogy szégyenkezünk, bocsánatért esedezünk vagy önostorozásba kezdünk. A felelősséget vállalva, a legjobb amit tehetünk, hogy megoldási lehetőségeket vázolunk fel, keresünk egy kompetens személyt akiben megbízunk és több szem többet lát alapon együtt átnézzük a szóban forgó helyzetet és ötletelünk. Ha lehetőségünk adódik rá, egy séta a legközelebbi erdőben szintén jótékony hatással van és elősegíti az új ötletek felbukkanását, de ha hirtelen kell valamit tenni, döntést hozni, hogy hogyan tovább, elszámolhatunk magunkban ötig, és csak azután szólalunk meg (az 5 másodperc technika kapcsán érdemes rákeresni a youtube-on: Mel Robbins 5 Second Rule). 

Ahhoz, hogy békét tudjunk kötni a tudattal, hogy akaratlanul is olykor hibázunk, amíg élünk, elgondolkodhatunk azon, hogy előfordult-e olyan eset, amikor hibát követtünk el, mégis az valamilyen pozitív hozadékkal szolgált végül. Számomra ilyen eset volt, amikor elvállaltam egy munkát Bretagne-ban, amiről végül kiderült, hogy közel sem az, amire számítottam. Mindezek ellenére cseppet sem éreztem kudarcnak azt, hogy hazajöttem Magyarországra, hanem éppen ellenkezőleg, rengeteg élményt, tapasztalatot szereztem, a francia tudásom szinteket ugrott, tehát egyáltalán 

nem arra fókuszáltam, hogy mit nem kaptam meg, hanem, hogy mi mindennel lettem gazdagabb 

azáltal, hogy bele mertem vágni és meghoztam a döntést, hogy egyedül nekivágok a nagy világnak. Nem azt állítom, hogy nem okozott egy cseppnyi rossz érzést sem, amikor kiderült, hogy az nem én utam és világom viszont tudom, hogyha ott maradok, akkor sok fontos pillanatról lemaradok amik azóta itt Budapesten történtek velem, és valószínűleg a vőlegényemet sem ismerem meg. 

Végülis, minden jó ha vége jó, és ha a szeretet vezérel minket életünk és cselekedeteink során, akkor mindig lesz erőnk, lesznek váratlan segítőink, a semmiből felbukkanó erőforrásaink annak érdekében, hogy sikeresen vegyük az akadályokat.