Fény és sötétség

2021.01.05

Megdöbbentő jelenet szemtanúja voltam a Széll Kálmán téren, mely szomorú de mégis értelmét érzem annak, hogy jelen lehettem - még akkor is ha félelmet, ijedtséget okozott, amit láttam - mert a magam módján megpróbáltam segíteni és tenni azért, hogy a végkifejlet reményt és jóságot üzenjen.

A téren álltam és telefonáltam, éppen egy találkozó helyszínét és időpontját egyeztetve miközben szemeimmel a tőlem távolabb eső, de jól kivehető gitározó fiúra szegeztem.  

. A tél már kíméletlenül leradírozta a természet vidám színeit és az embereket nagykabátokba és sapkákba, sálakba öltöztette. Az ég szürkeségét figyelmen kívül hagyva minduntalan arra emlékeztettem magam, hogy nem tart örökké a hideg és micsoda öröm lesz újra a nyár, de belül kibékíthetetlen ellentétemet a hideg évszakkal szemben nehezen oldotta fel a pozitív gondolatok mantrázása. A gitár hangja valójában a segítségemre sietett, hiszen a melegség üzenetét hordozta, a tudatot, hogy a lélek ilyen hidegben is él, és kedves dallamok sora kúszott be a füleimbe. 

Hálásan pillantgattam a tetőtől-talpig beburkolózott fiú felé, magamban dúdolva a jól ismert Coldplay dalszöveget.

Ekkor, miközben telefonon az pontos helyszínt ismételtem vissza, észrevettem, ahogy a zene egyszer csak megszakad, és a zenész egy előtte elhaladó emberhez szól, aki a következő pillanatban fenyegetően elindul felé és nagy erővel meglöki őt. Az ijedtség jeges áramlatként futott végig testemen és amennyire tudtam a hirtelen felindultságtól gondolkozni, a rendőrség gondolata merült fel bennem, a beszélgetést be kell fejeznem azonnal és segítséget kell hívnom. Gyorsan zajlottak az események, és akkor láttam, hogy egy magas, erős testfelépítésű férfi a támadó ellen indul, szétválasztja a két dulakodó embert és a verekedést félbeszakítja.  

A szívem a torkomban dobogott és úgy éreztem, ez nem lenne szabad megtörténjen. 

Nem lenne szabad, hogy megtörténjen ma 2020-ban az, hogy egy békésen éneklő és zenélő emberre egy másik ember rátámad, csak azért, mert benne feldolgozatlan feszültségek, lelki problémák és még ki tudja mik lappanganak. Sajnáltam a zenész fiút és amint láttam, hogy sikerült a támadót elijesztenie az ismeretlen megmentőnek, tudtam, hogy szeretnék üzenni neki, hogy van akinek értéket képvisel a jelenléte, és, hogy más is van, nem csak a támadás. A pénztárcámat előkaptam és amikor számomra csodálatos módon a lélekjelenlétét megőrizve tovább zenélt, majd a zeneszám végére ért, odasiettem hozzá és a gitártokján található érmék alá becsúsztatva a pénzt a szemébe néztem. Rémületet láttam, és talán nem is hallotta meg elsőre amit mondtam neki, de hiszem, hogy este lefekvéskor átgondolva a jelenetet erősebb lesz mint az azt megelőző támadás képei.

-Láttam mi történt és nagyon sajnálom. Olyan hálás vagyok neked, amiért itt vagy és a dalaiddal színesebbé varázsolod ezt a szürke telet. Amit csinálsz az fény, fénysugár vagy és tudom, ijesztő a sötétség...

-Túl nagy a sötétség- válaszolta szinte rám sem emelve a tekintetét, de én folytattam:

-Kis fény is elég, hogy a sötétség elmúljon... - azonban itt befejeztem, mert úgy tűnt számomra a történtek után nehezen tudott az őt körülvevő emberekre és szavakra figyelni.

Láttam, hogy jobb ha hagyom őt hősiesen tovább játszani, de annyit még hozzáfűztem mondanivalómhoz:

-Köszönöm szépen, hogy itt vagy, köszönöm szépen amit teszel, ahogy árasztod a fényt.

Majd elsétáltam és felugrottam a villamosra mely éppen csikorogva kanyarodott be a didergő, nagykabátokba húzódott utasokkal teli megállóba.