en-A félelem utat mutat

07/05/2022

"A bátorság nem a félelem hiánya, hanem annak felismerése, hogy létezik valami, ami még a félelemnél is fontosabb." Ambrose Redmoon

Félelem nélkül élni nem lehet, és nem is lehet cél, hogy azt teljesen kiiktassuk az életünkből. Kérdés, hogy mekkora mértékben van jelen életünkben?

Gyerekkorban és gyakran még huszonéves korunkban is bátran nézünk szembe a világgal, nagyratörő terveink vannak, és bízunk abban, hogy álmainkat és céljainkat elérjük. Aztán egyszer csak a legtöbbünk életébe elérkezik az a pont, amikor szépen lassan és csendben lemondunk olyan vágyakról és tervekről, amiket addig dédelgettünk a szívünkben, mert már annyiszor hallottuk másoktól, hogy nem fog sikerülni, vagy nehéz, vagy annyiszor ütköztünk falakba.

Félünk egy újabb kudarctól és ez érthető, hiszen senki nem szeret szembenézni vele. De az adott reakciónk nem kell, hogy meghatározza hátralévő életünket. Elkezdhetjük teljesen más szemszögből értékelni az eseményeket. 

Az egyik leghasznosabb kérdés, amivel új megvilágításba helyezhetjük az élményt: Mit tanultam belőle? 

Sokszor elsőre ellenállást is érezhetünk, látszólag semmilyen pozitív hozadékot tudunk felfedezni, de ha kitartunk amellett az elképzelés mellett, hogy valami pluszhoz jutottunk, akkor előbb-utóbb gyöngyszemekre bukkanunk. Természetesen vannak extrém esetek (pl. abuzív környezet illetve egyéb veszélyt hordozó élethelyzetek, amikor egyetlen megoldás a menekülés lehet, és az adott nehézségre specializálódott szervezetektől való segítségkérés) de ebben az írásban a legtöbbünkkel előforduló hétköznapi tevékenységeink során megélt próbákra fókuszálok.

Edith Eva Eger Döntés c. Könyvében megemlít egy esetet, amikor nem tudta eldönteni, hogy a látszólag vonzó ajánlat nem csak egy álruhába öltözött csapda. Ha ezt fordítva szemlélem, akkor az a kérdés is joggal felmerülhet, hogy egy első ránézésre nem túl vonzó munkahely, vagy egyéb nehéz élethelyzet megjelenése lehet-e egy álruhába érkezett áldás?

A választ gyakran csak az idő adja meg, de dönteni nekünk kell, hogy adunk-e időt arra, hogy kiderüljön biztosan jól ítéljük-e meg elsőre a helyzetet, vagy semmi esély arra, hogy jobbra forduljon?

A lustaság mellett a félelem az egyik legnyomósabb oka annak, hogy sok örömforrásról vagy sikerélményről lemaradunk.

A Bibliában a "Ne féljetek" 366 alkalommal fordul elő, így a szökőévekre is jut egy-egy igevers. Vallásosságtól függetlenül, bámulatos tény, hogy ennyiszer hívja fel erre a figyelmünket a világ legnagyobb példányban eladott könyve.

Ne féljünk örülni, mert az öröm még több örömet vonz. 

Lehangolt lelkiállapotban nem lehet jó dolgokat bevonzani az életünkbe, ami nem azt jelenti, hogy nem lehetnek időszakaink, amikor megengedjük magunknak a sírást, a külvilágtól való elvonulást, valaminek vagy valakinek az elgyászolását, hanem azt, hogy ha az általános hozzáállásunk a világhoz igenlő, és hiszünk abban, hogy ha jóindulattal állunk szembe az élet kihívásaival akkor mindig lesznek segítőink és a semmiből felbukkanó lehetőségeink.


Ne féljünk tiszteletben tartani a saját érzéseinket és annak megfelelően cselekedni. 

Ha valaki azért nem fog kedvelni vagy szeretni, mert nem az ő elképzelése szerint élsz, hanem úgy, ahogy a szíved diktálja, akkor lehet, hogy az a kapcsolat nem az, aminek gondoltad.

És a jó hír, hogy elég kicsiben kezdeni, mert egy pici változás is nagy hatással járhat. 

Folyamatosan van rá lehetőségünk, hogy valami olyasmibe vágjunk, amitől félünk. Ez lehet egy új készség elsajátítása, visszaülni az iskolapadba vagy bizonyos helyzetektől eltérő módon való reagálás. Szeretnék ez utóbbira egy személyes példát elmesélni, ami pár hete történt meg velem. Szakrendelésre szerettem volna időpontot kérni, de aki felvette a telefont szinte sértésnek vette, hogy hogy merek egyáltalán odatelefonálni, egy indokot adott is arra vonatkozóan, hogy miért nem hajlandó időpontot adni, amelyet még valahogy el is fogadtam, de sajnos a stílusra nem volt mentség. Hivatalokban, orvosnál az ember általában összébb húzza magát, és ez az eset nem először történt meg velem. Annak ellenére, ami elhangzott, nem változtattam a stílusomon, elbúcsúztam és letettem a telefont. De sokáig nem hagyott nyugodni ez a beszélgetés, mert úgy éreztem, hogy ez nagyon nincs rendben, hogy ok nélkül az embert szinte lecseszik, amiért segítséget kér egy olyan helyen, amelynek a segítségnyújtás a rendeltetése. Pár pillanat múlva ismét hívtam a számot, ugyanaz az illető vette fel, megemlítettem, hogy én próbáltam az imént időpontot kérni, és azért hívtam őt vissza, mert nem találom rendben azt, ahogy ő beszélt velem. Feltételezem, hogy sokan hívják őket időpontért, ami bizonyosan fárasztó, de nem lenne szabad ilyen stílust megengedni magának, mert ide az emberek segítség reményében telefonálnak, és ez az élmény nem hiányzik senkinek. Hozzátettem, hogy én is emberi hangon szóltam hozzá, és megkérem, hogy a jövőben tegyen ő is hasonlóan. Erre a hölgy annyit mondott, hogy de ő emberi hangon választ. Akkor felidéztem a szavait, valamint, hogy szerintem ez messze áll attól, ahogy ebben a helyzetben elvárható lenne. Erre már nem reagált semmit, de én megköszöntem, hogy meghallgatott és letettem a telefont.

Őszintén szólva, utána ugyan nem lett időpontom (végül máshol sikerült másnapra bejelentkeznem...) de sokkal jobban éreztem magam attól, hogy ezúttal nem hagytam annyiban a helyzetet, hanem beleálltam a közepébe és nem féltem és nem sajnáltam a fáradtságot, hogy visszajelzést adjak.

Ez csak egy példa a sok közül, mindannyiunknál máshol van a kritikus pont, az életünknek egy olyan területe, amely azért kiált, hogy merjünk jobban kiállni magunkért, merjünk felszólalni és merjünk járatlan utakat kitaposni, új élményeket és kalandokat szerezni.