A nagy kérdés: félni vagy élni?

2021.05.15

"Torzító tükör a félelem, túlzása rettentővé nagyít, csúfsággá rajzol bármilyen véletlen vonást is, a felkorbácsolt képzelet pedig őrült és képtelen lehetőségekbe rohan bele. Ami végképp abszurd, hirtelen valószerű lesz..." 

(Stefan Zweig: A változás mámora c. könyvéből)

A félelem rossz tanácsadó. A félelem velünk van, ha akarjuk, ha nem. Nehéz kikapcsolni magunkban ezt az érzést, de nem is szabad. Jó célt is szolgál, ha az alapja jogos, ha valóban veszély vesz minket körül, és testi-lelki növekedésünk során joggal merül fel bennünk számos aggály és kétség. Ezek természetes emberi reakciók, és egy bizonyos határig együtt lehet ezzel élni.

Frank Füredi szavaival: 

"A félelemmel semmi gond nincsen, mert akár hihetetlen dolgok végrehajtására is képessé tehet minket. Baj akkor van, amikor a félelem olyan erővé válik, amit a kultúránk sugall vagy ösztönöz. Amikor nem egy konkrét dologra irányul, hanem szétterjed, és megfoghatatlan, általános szorongás lesz belőle, elbizonytalanítva az egyént a döntéseiben, a saját értékítéletében. Amely hatására gyanakvóbbá is válunk egymás iránt. Mert ha valóban ennyi veszély leselkedik ránk, nagyon nehéz könnyednek lenni és bárkiben is bízni."

Van a félelemnek egy olyan formája, ami eltúlzott, alaptalan, de mégis valami kiváltja. Egy múltbeli emlék, egy rossz élmény amit nem tudtunk feldolgozni, bármi is legyen az oka, mérlegre kell tennünk: valóban akkora a súlya, mint mi hisszük vagy az egészet csak mi nagyítjuk fel?

Félhetünk szinte bármitől: magánytól, betegségtől, elutasítástól, attól, hogy valamiben kudarcot vallunk. De biztosan kell-e félnünk attól, amitől félünk?

A Bibliában 366-szor szerepel a "Ne félj!" felszólítás, hogy az év minden napjára, hogy szökőnapra is jusson egy.

A legtöbb félelmünk szinte soha következik be, ami kellemetlenségek érnek, arra pedig gyakran álmunkban sem gondolunk. Sajnos megtörténhet bárkivel, hogy "reggel várt a felmondólevél az irodában, holott ennek semmi előjele nem volt", vagy a "férjem telefonjában egy ismeretlen nő szerelmes üzeneteit találtam", vagy ami velem esett meg, és ami talán eddigi életem legnagyobb törése volt, egy szerettem súlyos betegsége és halála.

Ezek valóban borzalmas dolgok, és amikor szembekerülünk vele akkor valami megtörik, elszakad, valami meghal a lélekben. A veszteségeink, mégha nem is haláleset, de egy szakítás vagy egy munkahely elvesztése a gyászt hozza magával.

Időt kell magunknak adni, és figyelni a belső üzeneteinkre. 

Mindannyiunkban ott lapul a lelki feltámadás képessége, 

ha nem is tűnik valószerűnek akkor, amikor benne vagyunk a legmélyebb bánatban.

Ami ilyenkor a legrosszabb, ha olyan üzenetekbe botlunk, mint "szedd össze magad", "meddig akarod még itt játszani a hattyú halálát" és ehhez hasonlók. Azt, hogy mit érzünk, azt senki más nem tudhatja csak mi magunk.

Egy olyan világban, ahol minden egyre gyorsabban és egyre nagyobb mértékben változik, a belső erőnkre érdemes a figyelmet irányítanunk, arra a belső mindig jelenlevő forrásra, "magra" ami mindenkor velünk van, születésünktől fogva.  Annyival erősebbek vagyunk, mint azt hinnénk, és annyi rejtett erőforrásunk van.

 A lelkierő ott szunnyad bennünk, és talán akkor erősödik a leginkább, amikor próbára van téve.

Olyan gyakran nehézségben mutatkozik meg a barát. Szórakozni, játszani szinte mindenki tud, és az nem akkora bizonyítéka annak, hogy ki is az, akire igazán számíthatunk. Persze senkinek nem kívánom, azt, hogy ez legyen egy barátság próbaköve, de akármit is teszünk, bizonyos dolgokat nem tudunk megállítani és nem tudunk megakadályozni és "csapatban" minden könnyebb, mint egyedül.

Ezért érdemes idővel megpróbálni a figyelmünket arra irányítani, hogy a további életutunk során ne a veszteségeink felett időzzünk, hanem keressünk kapaszkodókat, felénk nyúló kezeket, igaz, őszinte barátságokat.

Ha van mitől félnünk, akkor az az emberi kapcsolatok hiánya. "Az emberi kapcsolatok hiánya hasonló mértékű egészségkárosodást okoz, mint napi 15 szál cigaretta elszívása." (Julianne Holt-Lunstad: "Testimony before the US Senate AgingCommittee", Aging.senate.go, 2017 április 27.)

Más szóval, az emberi kapcsolataink minősége és a saját magunkkal való kapcsolat, a tudat, hogy elég erősek vagyunk nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egy adott nehézséggel és traumával megküzdjünk.

A napokban rátaláltam Bob Gass egy inspiráló üzenetére: 

"Keress olyan embereket, akik nem gátolnak, hanem erősítenek; akik jó gondolatokra serkentenek, és szelet adnak szárnyaid alá."

Jól hangzik, gondoltam, de vajon hogyan és hol lehet ilyen embereket találni, kérdezhetjük.

A válasz rajtunk múlik: mennyire vagyunk nyitottak, mennyire tudjuk elhinni, hogy a világ tele van jólelkű és barátságos emberekkel, akiket még nem ismertünk meg, és nagyrészükkel valószínűleg nem is fogunk, de mindig lesz lehetőségünk új ismeretségekre szert tenni, és bármikor szerezhetünk új barátokat. "Mosolyogj a világra, és az visszamosolyog Rád!" - hallottam ezt egyszer régen egy idős hölgytől, és szavai azóta is a fülembe csengenek, olyan hitelesen és csillogó szemekkel mondta.

Egy kicsit átírtam ezt a mondatot, úgy, hogy "mosolyogj a tükörbe, és az visszamosolyog Rád." Ébredés után amikor az első pillantást veted a fürdőszobai tükrödbe, mosolyogj Magadra. Akkor is, ha nincs kedved. És figyeld a változást.